Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 8 találat lapozás: 1-8

Névmutató: Ablonczy Bálint

2003. április 19.

A Pro Minoritate Alapítvány könyvalakú időszakos kiadványának nemrég megjelent száma külön fejezetet szentel a csángósorsnak (Egy Moldvában titokban magyarul tanító levele; Hatos Pál: Szempontok a csángókutatás kulturális kontextusainak értelmezéséhez; Seres Attila: "Csángómentés" Moldvában a XIX-XX. század fordulóján; Boross Balázs: "Majd egyszer lészen, de nem most"). Egy másik fejezet a Kárpát-medencei népszámlálásokba nyújt bepillantást (Bálint-Pataki József: A határon túli magyarság népesedési helyzete; Fedinec Csilla: Népszámlálás Ukrajnában - Hányan vagyunk magyarok?; Gyurgyik László: A szlovákiai magyarság településszerkezetének változásai az 1990-es években; Sebők László: A délvidéki magyarság az újabb népszámlálások tükrében). Más témák: félévnyi koszovói tartózkodás EBESZ-missziós küldetésben (Ablonczy Bálint beszélgetése Bíró Anna-Mária kisebbségkutatóval); A kisebbségek oktatásához való jogának védelme a nemzetközi jogban (Böszörményi Jenő); Román történelem a reformáció jegyében (Miskolczy Ambrus). A lapszám szemle fejezete Illés Géza (Szatmár, Erdély, Európa), Kántor Zoltán (Az önkormányzat reménye) és Nagy Levente (Balcanistica hungarica rediviva) kritikáinak nyújt teret. /Pro Minoritate/2002/tél. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 19./

2006. május 11.

A honi közigazgatásban a külhoni magyarok iránti felelősséget megjelenítő Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) szervezete több sebből vérzik. Egy időben hatásköri villongások tárgya is volt az intézmény, minek következtében a kancellária nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Szabó Vilmos fennhatósága alól a 2004-es kormányátalakításkor kikerült a hivatal. A politikus azóta csak a politikai felügyeletet látta el, a szakmai irányítás átkerült a Külügyminisztériumhoz. A HTMH költségvetése a 2003-as 743 millió forintról 2006-ra 566 millióra csökkent, sőt egyesek szerint a közelgő szigorítások miatt az intézmény léte is veszélybe kerülhet. Komlós Attila, a HTMH elnöke szerint ugyanakkor nemzetstratégiai fontosságú, hogy az intézmény fennmaradjon. „Nem látok megszüntetésre utaló jeleket. Korábban felmerült a Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Hivatallal való összevonás, de a felvetés csak íróasztal mellől tűnik életképes megoldásnak. Gyökeresen más egy, a magyarországi kisebbségekkel, valamint a határon túli magyarokkal foglalkozó intézmény munkája, hivatása” – vélekedik az elnök. A külügyi tárca apparátusa már régóta feni a fogát a HTMH beolvasztására, sőt a Bem rakparton Gémesi Ferenc helyettes államtitkár felügyeletével Nemzetpolitikai Ügyek Irodája névvel külön bürokrataegység szorgoskodik a témában. A határon túli magyarok támogatására fordított költségvetési pénzek változása milliárd forintban: 2003: 10,083 /a költségvetés 0,19 %-a/, 2004: 10.712 /0.18 %/, 2005: 12.829 /0,19 %/, 2006: 9.787 /0,13 %/. /Ablonczy Bálint: Lépéselőnyben az elnök /Heti Válasz (Budapest), máj. 11./

2009. január 5.

Egykor közös hazánk egészét szereti Sólyom László, aki szlovák tárgyalópartnereinek kevesebb görcsösséget és egymás történelmének megismerését javasolja. A magyar államfő először nyilatkozott egy blognak, a köztársasági elnök a Reakciónak adott interjújában úgy vélekedett: egyre nehezebben elviselhető, hogy a magyar közélet a nemzeti–nemzetietlen és fasiszta–antifasiszta szembenállásról szól, a pártok a napi politikai csaták megnyerésének rendelik alá a nemzet hosszú távú érdekeit. Az elnök azt is elmondta, oda jutottunk, hogy a határon túl a „szegény Magyarországért” imádkoznak. Komolyan veszi a felelősséget a határon kívül élő magyarok sorsáért, fejtette ki. Enyhíteni próbálja azt a traumát, amelyet a népszavazás a szomszédos országokban élő magyar közösségeknek okozott. Az akkori konfliktus még jobban beszorította a közbeszédet a nemzeti–nemzetietlen érvelésbe, és persze ellenpárjába, a fasiszta– antifasisztába. Ez a kár felmérhetetlen. Létezik az egységes magyar nemzet, de ma már különböző résztársadalmakból áll. Inkább annak lehet örülni, hogy az együttműködés feltételei javulnak: a Kárpát-medencei magyarság jelentős része uniós tagállamban él, előbb-utóbb a schengeni rendszeren is belül lesz. Ha együtt akarjuk folytatni történelmünket, számot kell vetni a nyolcvan év alatt történt szétfejlődéssel, hangsúlyozta Sólyom László. Mások az élethelyzetek: egy erdélyi magyarnak Bukarestben, az ottani politikai kultúrában kell politizálnia, amely gyökeresen különbözik mondjuk a ljubljanai közegtől. Ugyanakkor meg kell tanulni a kettős kötődést. A legveszélyeztetettebb a szórványmagyarság és a városokban, lakótelepen élők, akik nehezen találnak magyar közösségeket. Az utódállamok nehezen veszik tudomásul, hogy nem homogén nemzetállamok, hanem többnemzetiségűek lettek, éppen úgy, mint a Magyar Királyság volt, amelyből szabadulni akartak. Érvényesíteni kell minden nemzetközileg és a belső jogban garantált kisebbségi jogot. A jelen helyzetről a legtöbb ismeretet a határon túli magyarság helyzetét vizsgáló konferenciasorozat hozta, amelyet két éve indított el a köztársasági elnök. /Ablonczy Bálint, Balogh Ákos Gergely: ”Nem látom a távlatos gondolkodást” Interjú Sólyom Lászlóval. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 5./

2014. február 16.

Így járta meg válaszútjait Kallós Zoltán
A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel jelent meg életútinterjú-kötet Kallós Zoltánról, a 20. század viszontagságait végigélő és ma is aktív erdélyi néprajzkutatóról, aki megannyi küzdelem után ma szülőfalujában élvezheti sok évtizedes munkásságának beérett gyümölcseit.
Lehet-e olyan erő egy szülőfalu nevében, ami a szülöttjét hosszú útra és nagy tettekre indítja? Aki Válaszúton, ebben a szép nevű erdélyi községben születik, s irataiban is mindvégig magával hordozza faluja nevét, talán tényleg mindig emlékeztetni tudja magát az élet két alapvető feladatára: az út megtalálására és végigjárására, s a választás lehetőségére, sőt, kötelességére.
Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő Válaszút szülötte volt, megjárta a maga útját, és nem volt híján a választásnak, a jó választásának sem.
Most Ablonczy Bálint és Korniss Péter könyvében, A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel a Helikonnál könyv formátumban megjelent életút-nagyinterjúban ismerhetjük meg e különös sorsú, népből érkezett, néppel élő néprajzkutató kalandos életét. A könyvet Korniss Péter, a legendás fotográfus elmúlt negyven évben Erdélyben készült fotói – közöttük a Kallóssal folytatott közös kalandozások emlékei – illusztrálják.
A Mezőség, a Szamos és a Maros között elterülő dombvidék, földrajzilag Erdély szívében fekszik, még csak nem is messze Kolozsvártól vagy Marosvásárhelytől. Mégis félreeső ez a táj, ahol a régi népi hagyományok, a magyarok és a románok tradicionális életmódja és kultúrája egészen a 20. századig, sőt, a máig megmaradtak.
A Mezőség talán épp az utolsó órában, a 20. századi társadalmi változások idején vált fontossá. Itt fekszik Szék községe is, ami − ahogy Kallós Zoltán a könyvben fogalmaz − nemcsak a táncházmozgalom, de az egész magyar népi kultúra egyik legfontosabb helye. Kallós Zoltán útja is a Mezőségről, Válaszútról indult – ebben a faluban, az itteni kis Bánffy-kastélyban született egyébként Wass Albert is, s ahogy a könyvből kiderül, a néprajzkutató egy távoli rokona, Kallós Karola volt Wass bábája.
A közelben található Bonchida a Bánffyak hatalmas kastélyával, a legendás Bánffy Miklós, az arisztokrata polihisztor családi fészkével. A környék kulturális öröksége tehát az egész magyarságra kisugárzott a 20. században, s a század viszontagságaiból kapott eleget maga Kallós Zoltán is.
Hogy miként került Kallóssal kapcsolatba a kötetet jegyző Ablonczy Bálint? „Otthon megvoltak lemezei, a Balladák könyve; népzene és néptánc iránt érdeklődő gyerekként, kamaszként ezeket hallgattam-olvastam. Az egyetemen néprajz szakra is jártam, ott tehát ismét találkoztam Kallós Zoltán munkásságával. A könyv pedig egy szerencsés találkozásnak köszönhető: a Helikon kiadó tervbe vette az életútinterjú megjelentetését, amihez szükségük volt egy újságíróra, akinek van némi néprajzos előképzettsége, ismeri Kallós Zoltán munkásságát és Erdélyt” – mondja lapunknak a szerző.
A moldvai csángók közé ment tanítónak
Az 1926-ban született néprajzkutató még a királyi Románia magyarellenes légkörében kezdte meg tanulmányait, bekerült a Kolozsvári Református Kollégiumba, ahol az 1940-es évek elején kapta meg első néprajzkutatói feladatát: össze kellett gyűjtenie a Válaszúton énekelt dalokat, amivel saját megfogalmazása szerint könnyű dolga is volt: „Csak elkértem a barátaim, rokonaim füzeteit, és megtanultam a dalokat”.
A háború legutolsó időszakában végül katonának is behívták, az események sűrűjéből kalandos úton jutott haza Nyugat-Magyarországról a már a fronton túli Válaszútra. Az ifjú Kallóst és családját nem sokkal később már a román kommunista diktatúra vegzálja: apját, aki az előző rendszerben még lelkes kommunista sejtet hozott létre egy román és egy cigány emberrel Válaszúton, a hatalomba került kommunisták kuláklistára tették, elzárták és vagyonelkobzásra ítélték.
Kallós Zoltán ezekben az években tanítóképzőt végez, zeneakadémiára jár, majd a román hadseregbe is besorozzák. Katonaként szándékosan a moldvai csángók lakta területekre kéri magát, és alkalma is nyílt találkozni a Kárpátokon túlra szakadt ősi magyar közösséggel. Kallós végül nem rajta kívül álló okok miatt nem tudta befejezni a zeneakadémiát, de az ötvenes években már nagy lendülettel folytatja néprajzi kutatásait a terepen.
1956-ban Moldvába megy tanítónak a csángók közé, akik elmondása szerint akkor még igen archaikus életet éltek. A csángók Kallós szerint „magyarok, még akkor is, ha a nyelvújításból, a nemzetté válásból kimaradtak”. Itt alakult ki Kallós Zoltán kutatói gyakorlata is: soha nem tudott tudósi kívülállással tekinteni az adatközlőkre, ha tehette, ott élt a hagyományaikat őrző közösségek köreiben.
Már ha a hatóságok hagyták: Ablonczy és Korniss életútinterjú-kötetéből számos történetet megismerhetünk, hogyan tapasztalta meg Kallós Zoltán saját bőrén a mindenkori román titkosszolgálat zaklatásait és mesterkedésüket a magyar örökség fenntartói és kutatói ellenében.
Miután a hatvanas években Gyimesben dolgozott, majd szabadúszóként próbálta fenntartani vándorkutatói munkásságát, megírta a Balladák könyvét, amely óriási sikernek számított a hetvenes évek elején, a magyar népi kultúra és a táncházmozgalom fellendülése idején.
Az új nemzedék hőse lett, ellenszélben
Ahogy Sólyom László a néprajzkutató nyolcvanadik születésnapjára írt köszöntőjében írta: „Kallós Zoltán a mi nemzedékünk számára az iránymutató nagy mesterek egyike lett. (…) Számtalan ember horizontja szélesedett ki.”
Az egyre inkább a román hatóságok látóterébe került Kallós ma már megtehetné, de nem kéri ki a megfigyelése aktáit: nem akar csalódni azokban, akik ezekben az évtizedekben körbevették. „A fiatalok el sem tudják képzelni, milyen sötét világ volt az” – mondja.
Kallós Zoltán Magyarországra is csak nagy nehezen tudott eljutni, ráadásul a hivatalos magyar, aczéli kultúrpolitika sem sietett támogatni őt. A táncházmozgalmat és a kapcsolódó népi kulturális hálózatépítést viszont már sem Magyarország, sem Románia hivatalosságai nem tudták megállítani, s Kallós Zoltán az új nemzedék hőse lett.
Sőt, Kallós már az egymást követő nemzedékeket is összeköti: ahogy Ablonczy Bálint a lapunknak mondja, „Kallós Zoltán 1972-ben egy csángó népdal soraival ajánlotta édesapámnak a Balladák könyvét. Ugyanezt a kötetet negyven évvel később nekem is dedikálta.”
Összegyűjti a mezőségi falvak kallódó gyerekeit
A rendszerváltás már meglett emberként érte Kallós Zoltánt, de a sokat megélt néprajzkutató hatalmas tervekkel vágott neki a szabadabb korszaknak: visszaszerezte a család kommunizmus idején elvesztett válaszúti kúriáját, ahol néprajzi gyűjteményt rendezett be − s ezzel gyerekkori álmát valósította meg.
Ugyanilyen büszke az időközben megteremtett Kallós Alapítvány szórványiskolájára, ahol távoli mezőségi falvak kallódó gyermekei találkozhatnak − nemcsak a magyar kultúrával, de az emberibb élet és a perspektíva reményével. Ahogy Kallós Zoltán a kötetben elmondja: a 20. század második felének és a jelenkornak a kulturális és életmódbeli változásai az erdélyi falvakat is elérte, számos hagyomány elveszett – de az ő munkásságával is megteremtett új népi mozgalom életerejét nem kell már félteni.
Kallós az évtizedek során körülbelül 14 ezer tétel magyar – és kisebb mértékben román, cigány – dalt, muzsikát gyűjtött. A nevével fémjelzett válaszúti néptánctáborokba ma több százan járnak.
Az élete során sokáig hatóságok által üldözött és megfigyelt Kallós Zoltán a rendszerváltás után megkapta a Kossuth-díjat, a Corvin-láncot, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, s ma a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
A válaszúti kollégiumot 2011-ben a Bethlen Gábor Alap kiemelt nemzeti intézménynek minősítette. Az álmaiért megküzdő, és azokat végül meg is valósító Kallós ma is nagyrészt Válaszúton él, családi kúriájában. „Jó levegő van, jól főznek és a gyerekek társaságát nagyon élvezem. (…) Annak örülök, hogy látom beérni a munkám eredményét. Nagy dolog a táncházmozgalom, a népzene térhódítása. És a szívemnek nagyon kedves a válaszúti iskola, meg a múzeum” – mondja a kötet végén.
Megmaradt „egyszerű mezőségi magyar embernek”
„Szeretnék nyolcvan felett ilyen legényes lenni… Jó érzés volt látni, hogy a kollégák, a gyerekek milyen sok szeretettel veszik körül, és ő is milyen otthonosan érzi magát ebben a közegben” – meséli a Kallóssal folytatott találkozásokról Ablonczy Bálint, aki a kötet készítéséről elárulta: „Novák Tamás kollégámmal és barátommal elmentünk Válaszútra, bekvártélyoztuk magunkat a szórványkollégiumba. Több napig ott voltunk, készítettünk egy videót a Heti Válasz online felületére, írtam egy riportot a lapba.” A hosszú beszélgetésekből született maga a könyv. „Jártunk a szórványközpont iskolájában, megnéztük a Kallós-kúriában elhelyezett néprajzi múzeumot, és elkísértük Kallós Zoltánt a szomszéd falvakba tett útjaira, ahol adatközlőkkel, barátokkal találkozott.”
Kallós végül így összegzi mondandóját: „Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek. Vallottam és ma is vallom: mindannyiunk kötelessége az őseinktől átörökölt hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Ezt a munkát csak hittel, odaadással és önzetlenül lehet végezni. Addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”
(Ablonczy Bálint, Korniss Péter: A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai. Helikon Kiadó, 2013)
Rajcsányi Gellért
MNO,

2014. október 2.

Szerelem első hallásra – interjú egy lengyel csángókutatóval
A moldvai csángók és a kárpáti ruszinok identitásának 1867 és 1947 közötti változását vizsgálta nemrég megjelent lengyel nyelvű könyvében Agnieszka Barszczewska. A magyarul kiválóan beszélő lengyel kutató azt mondta nekem: a Vatikánnak komoly felelőssége van a csángó identitás megváltozásában.
-Miért kezdett érdeklődni a magyar nyelv iránt?
-Gimnazistakoromban diákszínjátszó csoportommal egy hollandiai színházi fesztiválon szerepeltünk, ahol magyarok is voltak. Első hallásra beleszerettem a nyelvbe, nagyon színesnek és dallamosnak tűnt. Aztán hamarosan rátaláltam a népzenére és a néptáncra is.
-Több lett ez egy nyári diákfellángolásnál…
-Igen, érettségi után Varsóba olasz és magyar, Krakkóba román szakra felvételiztem. Mindenhova bejutottam, ezért választani kellett, s én a magyar nyelv mellett döntöttem. Ekkor még nem tudtam magyarul, az intenzív tanulás csak ezután kezdődött.
-És hogyan jutott el a románig?
- Ebben is van szerepe a véletlennek. Bár tengerparton, Gdanskban nőttem fel, édesapámmal gyerekkoromban sokat jártunk kirándulni Dél-Lengyelországba, tehát már kicsiként megszerettem a hegyeket. Nagyon megfogott, amikor már kicsit idősebben lenyűgöző képeket láttam a Fogarasi-havasokról és megmaradt bennem egy, a Ceauşescu-korszak árvaházairól szóló film is. Megrázó élmény volt. Elkezdett érdekelni a román történelem is. Tudni kell, hogy Lengyelországban pozitívan emlékeznek arra, hogy 1939-ben a román kormány befogadta a németek és a szovjetek elől menekülő lengyel kormányt.
- Akárcsak a magyarok többtízezer lengyel menekültet… Az egyetemen a nehéznek tartott magyar nyelv intenzív tanulása nem bátortalanította el?
-Az első évben egy héten tizenkét nyelvóránk volt, de szerencsére nagyszerű tanártól tanulhattunk, ráadásul én szeretek szótárakat lapozgatni, nyelvet tanulni, úgyhogy nem okozott gondot a kemény munka. Még gimnazistaként jártam Magyarországon a Hollandiában megismert barátoknál, akkor már tudtam, hogy az önök nyelvével, kultúrájával szeretnék minél alaposabban megismerkedni. Megfelelő motivációval vetettem hát magam az egyetemi munkával.
- Idáig kitartottam, de most muszáj feltennem a kérdést a történelmi barátságról. A lengyel és a magyar tényleg együtt harcol és issza borát?
- Életemben sokszor megtapasztaltam, hogy e különleges kapcsolat száz százalékban igaz. Magyarországra látogatva rögtön az volt az érzésem, hogy a magyarok temperamentuma, szokásai nagyon hasonlítanak a lengyelekéhez.
-És miként talált rá a moldvai csángók – a magyar történelemben különösen érzékeny – témájára?
-A néptáncon keresztül. Budapesti ösztöndíjas időszakomban jártam a Marczibányi téri művelődési ház szerdai moldvai táncházaiban, s ezen élményeknek is lehetett szerepe abban, hogy szakdolgozatomat az erdélyi magyar kisebbség Ceauşescu alatti helyzetéről írjam. Doktorim pedig a moldvai csángókról szólt, kiegészülve a kárpáti ruszinok problematikájával. Erdélybe végül 2003-ban jutottam el először, így végre az időközben elsajátított román nyelvnek is hasznát vehettem. Jártam többek között Csíkszeredában, Brassóban, Kolozsváron. Számos kiváló embert, kollégát ismerhettem meg, akikkel mind a mai napig kapcsolatban vagyok.
-Az elmúlt másfélszáz évben rengetegen írtak a moldvai csángókról, identitásukról, kultúrájukról. Ön milyen újdonságot fedezett fel?
- Tanulságos a kárpáti ruszinok sorsával, identitásépítésével kapcsolatos összevetés, ezzel tudomásom szerint eddig senki nem foglalkozott. Mindkét esetben olyan csoportról beszélünk, amely a 19. századi nemzeti ébredésből szinte teljesen kimaradt, kultúrák ütközőzónájában élt. Másrész egy ösztöndíjnak köszönhetően egy évig kutathattam a Vatikánban, s számos korábban ismeretlen dokumentumot találtam. Tanulmányozhattam például a bukaresti apostoli nunciatúra iratait, igaz, a huszadik század negyvenes éveitől már sok a hiányosság.
-A magyar nyelvet még őrző moldvai csángóknak élő fájdalom, hogy nem hallgathatnak misét anyanyelvükön.
-Igen, szerintem ebben az ügyben a katolikus egyháznak meg kellene hallani hívei véleményét. Persze az újkorban odaküldött olasz missziós papoknak könnyebb volt a románt megtanulni, mint a magyart, később pedig a Vatikán a kialakuló román nemzetállammal, s az ortodox egyházzal nem akart a magyar nyelvű misézés miatt konfliktust. Az a tény, hogy az évszázadok folyamán a falusi közösségekben nagy tekintélynek örvendő papok szinte kivétel nélkül olaszok, később elrománosodott csángók voltak, nagyban hozzájárult a moldvai csángók identitásának megváltozásához.
-Megfordíthatja az asszimilációt az erdélyi és magyarországi lelkesedésből évek óta működő moldvai magyaroktatás?
- Lehet hatása, különben a ruszin nemzeti ébredésre is hatott külső tényező, például az Amerikába vándoroltak anyagi-szellemi támogatása.
-Tervezi, hogy továbbra is foglalkozik a magyar kisebbségek, illetve Közép-Európa nemzetiségek kérdéseivel?
- Jelenleg főleg fordítok, de három éve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnél jelent meg egy részben általam szerkesztett kötet a kisebbségi közösségek modernizációjának problémáiról. Most éppen a közép-európai „homo sovieticus” kialakulása és utóélete érdekel, jó lenne ebben a témában egy alaposabb kutatást is végezni.
Ablonczy Bálint
valasz.hu/itthon
Heti Válasz (Budapest)

2016. július 20.

Kereszténység mint Európa „közös nyelve”?
Az értékválságban vergődő Európa egyre gyakrabban feledkezik el értékeiről, ezért szükségszerű, hogy megerősítse – kereszténység jelentette – alappilléreit. Megoldást a kontinens „újraevangelizálása” jelenthet – állapodtak meg a közép-európai keresztény vízió Európa számára témában tartott előadás felszólalói szerdán Tusványoson. Az is kiderült, miért nem jó, ha a papok politizálnak, a politikusok pedig prédikálnak.
Lehet-e ismét „közös nyelv” a kereszténység Európában? – fordult a Lőrincz Csaba-sátorban szerdán délben tartott beszélgetés részvevőihez Ablonczy Bálint moderátor, a Heti Válasz rovatvezetője.
Elsőként David Campanale, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója, a BBC londoni tudósítója fogalmazta meg válaszát. „Tőlünk függ, milyen célokat fogalmazunk meg ebben a kérdésben. Kihívás, hogy újra »felfedezzük« a kereszténységet, »újraevangelizáljuk« Európát” – kezdte felszólalását. Meglátása szerint „hurrikán söpör végig Európán, az igazi kérdés pedig az, hogy milyen vezérek segíthetnek talpon mAradni ebben a viharban”.
Otthonból szálloda
A jelenlegi európai állapotokról szólva Campanale elmondta, „otthonainkból szállodákat csinált a társadalmunk. Egy hotelt használhatunk, a saját szabályai szerint élhetünk ott, jól is érezhetjük magunkat, de soha nem fogjuk otthonunknak tekinteni”. Éles kritikát is megfogalmazott. „Az elmúlt évtizedek óta a legnagyobb, kimondatlan tömegmanipuláció zajlik: elveszik az identitásunkat, moralitásunkat, összemosódnak a jó és rossz közötti határok. Pedig igenis meg kell kérdőjelezni ezt a szabályozott rendszert. Európa horgonyát mindig a keresztény hit jelentette” – emelte ki.
Válság minden téren
A BBC tudósítójától Takács Szabolcs Ferenc, a magyar Miniszterelnökség Európai Uniós külügyekért felelős államtitkára vette át a szót. „A kontinens a római jogra, a görög filozófiára és a kereszténységre kell épüljön” – hangoztatta. Az államtitkár úgy látja, Európa politikai téren is válságban van, mivel „nem tudni, ki kezében összpontosul a hatalom, a választott vezetőkében, vagy az arc nélküli bürokratákéban”. A politikai után a demográfiai válságra térve Takács elmondta, az egész Európára jellemző, folyamatosan csökkenő népesség miatt hiszi azt több ország, hogy gazdasági ereje megtartását csak a bevándorlók befogadásával oldhatja meg. Egy 2010-es felmérés alapján Európa 51 százaléka tartotta magát hívőnek. Kitűnik a statisztikából Románia, ahol ez az arány 92 százalék – a másik véglet Csehország a maga 16 százalékával. Magyarországon 45 százalék vallotta magát hívőnek – részletezte az államtitkár. „A civilizációs örökségünk nem veszhet el, elő kell hozni a keresztény gyökerekre épülő filozófiát” – hangsúlyozta.
Tusványos történetében az első szlovák politikusként Peter Krajňák, Szlovákia oktatási minisztériumának államtitkára osztotta meg véleményét a hallgatósággal. A ruszin kisebbséghez tartozó, görög-katolikus politikus szerint „a túlélés feltétele a keresztény Európa újra-megteremtése”. Tusnádfürdőig tartó útján Peter Krajňák „meglepetéssel figyelte, hogy Erdélyben minden településen több templomot és keresztet látott, a helyszínre érve pedig harangszót hallott”. „Európának keresztény alappilléreken kell állnia. Csakhogy akkora látszólagos jólétben élünk, hogy közben elfelejtettük Európa alapértékét – a kereszténységet” – mondta. A szlovák államtitkár bevallotta, „fél az extrém-liberalizmustól, amely előtérbe helyezett minden demokratikus elvet, viszont teljesen kiszorította a kereszténységet”.
A szomszédi viszonyról
Ablonczy Bálint moderátor Németh Zsolthoz, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottsága elnökéhez fordulva arra az ellentmondásra hívta fel a figyelmet, miszerint „Magyarország kereszténydemokrata kormánya felhúzott egy olyan falat, kerítést, amelyet a római katolikus egyház feje élesen bírált”.
„Ahogy a mondás tartja, a jó szomszédság alapja a magas kerítés” – replikázott Németh Zsolt, hozzátéve, „Európa védőbástyájaként tudjuk, milyen szerepe van egy ilyen kerítésnek”. Megjegyzését részletezve elmondta, a kezdeti zavar után a Balkán kiállt a kerítés mellett, az országvezetők pedig lassan meggyőződtek arról, hogy „szükség van egy európai kerítésre, amit úgy nevezünk, határ- és partiőrség”. A kerítésre visszatérve hozzáfűzte, ha csak kerítés van – kapuk, ellenőrzött áthaladó forgalom nélkül –, az nem fenntartható, de ha a kerítés két oldalán lévő országok együttműködnek, az megoldást hozhat.
A szomszédi viszony után Németh Zsolt a vallás és a politika viszonyára tért rá. „A keresztény Európa nem egy vallási fogalom, hanem egy olyan híd, amelyet két irányból épít az egyház és a politika”. Mint mondta, a politikusok ne prédikáljanak, a papok pedig ne politizáljanak. „A hitből fakadó értékeket képviselni kell. A politikának pedig ezekre az értékekre kell alapoznia. Az államot és az egyházat külön kell választani, mert csak így lehet keresztény – és nem iszlám – Európa” – fogalmazta meg véleményét.
Kell-e, ha nem kérnek belőle?
Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke Takács Szabolcs Ferenc statisztikai adataira visszautalva kérdéssel válaszolt arra a moderátori kérdésre, hogy kell-e erőltetni a keresztény Európát, amikor sem személyes, sem közösségi dimenziókban nem kér az európaiak fele a kereszténységből. „Az az igazi kérdés, hogy az Európai Unió meghagyja-e polgárainak ebben a kérdésben a választás lehetőségét” – vélekedett. Hozzátette, „a személyes hit állandó cégérként való megnyilvánulását egy politikustól nem tartja korrektnek”. Az is hozzájárul szerinte a népesség „hitevesztéséhez”, hogy Európán belül „már nem csak közös értékek vannak”. „Igaz, sok a közös, például a demokrácia, a jogállamiság, a szabadság, de a család- és társadalompolitika terén lehet, hogy nincs már közös érték például az északi országokkal”.
Befejezésül az Országgyűlés alelnöke elmondta, az európaiság egyik fontos jellemzője, hogy megvannak a véleménykülönbségek. „Az iszlám nem tartozik Magyarországhoz, de nem mondhatjuk azt Németországnak, hogy ők is gondolják így. Tisztelni kell egymás álláspontját” – vélte.
Pinti Attila
Székelyhon.ro

2016. szeptember 6.

Világszínvonalú oktatás Szamosújváron: magyar nemzetpolitika, én így szeretlek!
Közel évtizedes előkészítő munkával nagyszabású szórványközpont épült a Mezőség peremén található kisvárosban. A képeket elnézve szinte kedvünk támad ismét beülni az iskolapadba.
Oktatás, oktatás, oktatás – ezt felelték nekem a Kolozsvár melletti Válaszút Kallós Zoltán alapította szórványkollégiumában, amikor négy évvel ezelőtti ottjártamkor a mezőségi és Szamos-menti magyarság megmAradásához szükséges dolgokról kérdeztem vendéglátóimat. Az oktatási program most tovább bővül: a közeli Szamosújváron példás összefogásból pazar szórványközpont épült.
A példás kezdeményezés abból a felismerésből fakadt, hogy a nehezen megközelíthető, nehéz sorsú mezőségi falvak magyar közösségei már nem képesek külön-külön intézmények fenntartására. Ezért a folyamatosan bővülő bentlakásos kollégiumba szinte egyenként szedték-szedik össze az általános iskolás korú gyerekeket. Ők sokszor nemcsak a minőségi oktatásban, de minden egyébben is hiányt szenvednek. A szülők örömmel engedik el csemetéiket, tudják, hogy gondot viselnek rájuk, és
a szállás-étkezés biztosítása, valamint
az orvosi felügyelet mellett
sokszor még ruhát is kapnak.
Válaszúton azonban mindig gond volt, mi lesz az alsó tagozatból kikerülő gyerekekkel. Ezért úgy másfél évtizede szövetségre léptek a szamosújvári Téka Alapítvánnyal, amely az 5-12. osztályos célcsoportról való gondoskodást vállalta fel. A megfelelő körülmények kialakítása azonban mindig is probléma volt, egy korszerű szamosújvári iskolaközpont építése legalább egy évtizede napirenden volt.
A projekt indokoltsága az, hogy úgy érhetünk el jelentős eredményeket az asszimiláció megfékezésében, ha magasabb színvonalú, jobban felszerelt és kedvezőbb háttérfeltételekkel rendelkező oktatást tudunk felmutatni, mint az átlagos többségi intézmények” – fogalmaz a Téka Alapítvány honlapja a régi terv kapcsán.
A magyar állam támogatásával az elképzelés most megvalósult: a szamosújvári önkormányzat által biztosított telken minden túlzás nélkül világszínvonalú épületet húztak fel, hogy az idei tanévet közel ötszáz kollégista minden igényt kielégítő körülmények között kezdhesse el.
A Transindex.ro képriportjából kiderül, hogy a több mint hatszázmillió forintos támogatással megépült épület nemcsak modern – alapértelmezett wifi, korszerű informatikai felszereltség stb. –, de szellemes és inspiráló is. A falakon a magyar népmesék motívumai is szerepelnek, a kisdiákok számára a folyosón ugróiskolát rajzoltak fel, pihenni-gyógyulni pedig a parajdi sótömbökkel ellátott szobában lehet.
El lehet képzelni, milyen irdatlan munka és kitartás kellett a terv megvalósításához, s ezért a Téka Alapítvány minden elismerést megérdemel. Vezetője, Balázs-Bécsi Attila – a különben mezőségi, pusztakamarási származású – Sütő András szavait idézve az „égtartó emberek” közé tartozik. Alapítványa mára a szamosújvári és a Szamos-menti magyarság legfontosabb kulturális ereje, amely rengeteg dolgot szervez, lenyűgöző energiával – a néptánctáboroktól az oktatási programokon át a fejlesztési tervekig.
Minden bizonnyal a tékások két évtizedes közösségépítő munkájának is szerepe van abban, hogy Szamosújvár magyarsága a térség többi közösségétől eltérően szinte nem csökken: a 20 ezres kisváros lakosságának 2002-ben és 2011-ben nagyjából 17 százaléka volt magyar.
Ablonczy Bálint
valasz.hu

2017. július 11.

Jelentés Kárpátaljáról: „Kirázott a hideg ettől az életigenléstől”
Mohai Balázs fotóriporter képei egy sokat szenvedő, mégis hallatlanul összetartó közösségről tudósítanak.
A legnagyobb gyerek tüdőgyulladásban halt meg – szól a Mohai Balázs fotóriporterrel a reformatus.hu-n megjelent interjú egyik legnyomasztóbb mondata. Micsoda nyomor és kilátástalanság lehet ott, ahol egy ilyen egyszerű betegség végezhet egy különben egészséges gyerekkel?
Az ilyen és ehhez hasonló részletek ellenére egyáltalán nem a lemondás sugárzik az MTI tehetséges fotósának szavaiból, aki Beregszászon és környékén élő református közösségek hétköznapjait dokumentálta. Az Index már közölt egy válogatást Mohai képeiből, amelyeket most a Külügyminisztériumban is kiállítottak.
A fotós a hosszú ideig tartó terepmunkán nagyjából 350 magyar református családhoz jutott el, alaposan rálátott hát az ottani életre.
Gazdasági válság, kelet-ukrajnai háború, bűnözés – alighanem bármelyik híradónéző fel tudja sorolni a kárpátaljai életre jellemzőnek gondolt tényezőit. Mohai Balázs mégsem ezekről, hanem a megtapasztalt hitről, reményről és szeretetről beszél. Vallomása éppen ezért különösen erőteljese. Kiválasztottam a legerősebb részleteket:
„Számomra inkább a nagyon jó közösségek voltak szembetűnők, valamint az, hogy mindenki a maguk természetességében éli meg a hétköznapokat."
„A templomok tele vannak, a gyerekektől az idősek köréig bevett formula, hogy azt mondják, ha sikerült valami, az az Úr segítségével történt."
„Szerintem a közösségélményük, a magyarságtudatuk is erősen köthető az egyházhoz. Erős fogódzó ez nekik.”
„Jelenleg a kárpátaljai családok húsz százalékából költözik a családfenntartó apuka akár fél évre is távol, hogy biztosítsa a család megélhetését”.
„Kirázott a hideg ettől a mélyről jövő, hittel átitatott életigenléstől. Furcsa kettőség ez. Míg vizuálisan és a hangulat alapján is minden rendben, váratlanul elképesztően fájdalmas élettörténetek bontakoznak ki. Azt hiszem, sokat gazdagodtam, szélesedett a látásmódom az ő pozitív életfelfogásuk, természetes boldogságérzésük által.”
Ablonczy Bálint / valasz.hu

lapozás: 1-8